Skip links


Date:
november 25, 2019

Kép és szöveg: Bielik István

Lerner Ferencné Szauer Mária (94)

A háború előtt jöttek beírni, hogy minek vallom magamat mondom, magyar állampolgár vagyok, de az anyanyelvem német, azt nem is tagadom le. Hát ezért szedtek össze bennünket. Húsz lányt vittek el tőlünk a faluból és –

a húsz lányból még én élek egyedül.”

A férfiak sokkal gyöngébbek, mint a nők, azok nem bírnak annyit ki, mint egy nő.
Munkába talán erősebbek, de úgy az élethez gyöngébbek…
Mi, nők, többet bírunk, mi macskák vagyunk. A macska is sokat bír, de mi is sokat bírunk.

A Gulag kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatábor-rendszert értjük. A táborokban a politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, más ürüggyel vagy véletlenszerűen elhurcolt polgári lakosokat kemény fizikai munkára fogták, napi 10–12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak.

A II. világháború végén a győztes Szovjetunió katonai- és belügyi szerveinek foglyaként, kollektív büntetésként kétszázötvenezer német származású férfit és nőt, magyar állampolgárokat hurcoltak Magyarországról a GULAG és GUPVI kényszermunkatáborokba.

A Magyarországon összeszedett embereket először gyűjtőtáborokba vitték. A szovjetek azt mondták nekik, csak egy „kis munkára” (malenykaja rabota, ami a magyar füleknek málenkij robotnak hangzott) viszik őket, de valójában több évnyi éhezés és nehéz fizikai munka vagy a halál várt rájuk.

A táborok fő célja a munkaerő-szükséglet kielégítése volt. Rengeteg munkaképes fiatal nőnek és férfinak kellett elhagynia az országot, hogy szovjet munkatáborban dolgozzanak. Átlagéletkoruk a húsz évet sem érte el.
Hazatérésük után hallgatásra kényszerítették a lelkileg és sokszor testileg is megtört embereket. A kényszermunkatáborok túlélői közül már csak néhányan vannak életben, ezért nagy felelősségnek tartom bemutatásukat – mondja Bielik István, akit eddig leginkább fotóriporterként ismerhetett a szakma, ezúttal a jelen konfliktusai helyett a múlt problémái felé fordult és a kényszermunka körülményeit a legautentikusabb forrásból, a túlélők saját elmondásaiból rekonstruálja.

Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj támogatásával folyamatosan bővülő anyag a portrék mellett enteriőr-részleteket, gondosan berendezett lakásbelsőket, tárgyakat, emlékeket helyez a hosszabb interjúkból kiragadott szövegek mellé. Megsárgult papírfecni, egy igazolvány, amelyet a hadifogolygondozó kirendeltség bocsájtott ki, rajta a szöveggel: “fontos személyi okmány … Tulajdonosa saját érdekében őrizze meg, mert pótolni nem lehet!”  Pedig akik visszatértek, valószínűleg figyelmeztetés nélkül is tudták, hogy mi számít fontosnak, pótolhatatlannak.

Csámer Józsefné Wanner Mária (96)

Sokat felejtek már, de ami Oroszországban történt velünk, azt nem tudom kitörölni az emlékezetemből.

Hányszor mondtuk, bárcsak meghalnánk már!”

Én egész lent dolgoztam a bányában. Deszkalapokkal, meg kézzel toltuk a szenet a 50-60 centiméter magas járatokban fekve. A térdem tiszta seb volt. És ezt ismételtük egész műszak alatt: le-fel, le-fel. Mindezt állandóan vízben!
Ádám bácsi azt mondta:

Vigyázzunk! Úgy recseg itt minden! —

Ahogy kimondta, hiába volt kitámasztva, szakadt a bánya. Betakart bennünket. Combnyaktörést szenvedtem. Rám zuhant egy nagy csomó szikla, kő. A kórházban töltöttem 3 hónapot. Nem csináltak ott velem semmit, rábízták az időre, mind a mai napig nem jött rendbe.

Rajzer Györgyné Herhalt Katalin (92)

Az egész egy dobszóval kezdődött. Gyűlést hirdettek. A nép meg gyanútlanul elment erre a gyűlésre. Az iskolába. Azt hirdették, hogy a háborúval kapcsolatban, amely hamarosan véget ér, gyűlést tartunk. Erre mindenki kíváncsi volt. Én is elhittem. Az iskolaudvar zárt volt. Dél felé bezárták a kapukat. Ettől kezdve a mozgás kifelé lehetetlen volt. 16 éves voltam.

Azt mondták, ne féljünk, csak három hónapra visznek a magyar határra. Vasútra dolgozni. Akinek otthon van valakije, az erre az időre hozzon neki elegendő élelmet és ruhát. Én mindenáron szökni akartam. Édesapám azonban visszatartott.

Ugyanis elterjedt, hogy ha valaki megszökik, otthon a parókián fel van állítva egy bitófa, s a hozzátartozókat felakasztják.”

Így nem szöktem, otthon maradt édesanyám miatt.

Rajzer György (94)

Egy alkalommal megkérdezték a szobabeliek:
-Nem voltál húsért?
-Húsért? Hol adnak húst?
-Ott az 5-ös bánya mellett van egy döglött ló.

Még a háborúban lőhették le. Úgyis éhes vagyok, elmegyek. — gondoltam. Elvittem egy darabot a lágerbe. Tél volt. Fagyos volt a hús. Ki az ördög gondolta, hogy büdös? Nem lehetett érezni, mert teljesen meg volt fagyva. Elvittem a kiló húst, megfőztem. A levét kiöntöttem, –

a húst megettem, de olyan gyomorrontást kaptam, hogy majdnem belehaltam.”

Nehéz elképzelni ezt a helyzetet, amikor az embernek a gyomorfala olyan sovány már, hogy nem bír jóllakni. Mikor hazajöttünk 40 kiló voltam, éjjel-nappal ettem. Anyám megkérdezte, mit főzzek. Akármit, mindegy. Főzött krumpli galuskát. Leszűrte, kiment szalonnáért a kamarába. Míg visszajött, megettem a galuskát. Kezdhette szegény elölről.

Rajzer Györgyné Herhalt Katalin és Rajzer György

Lampert Jánosné Sulcz Ilona (90)

Az időmúlásával elkezdtük mi is egyre kilátástalanabbnak érezni a helyzetünket. Ha nem csináltuk meg a normát, akkor nem volt kenyér. Elvették a kenyérjegyet. De hát mi volt az a kis kenyér? Ültő helyében megette az ember! Nem is tudtunk aludni, míg volt belőle.

Az egyik társunknak volt egy hegedűje. Ő zenélt nekünk, amikor vonultunk a munkába meg haza is. Jó volt. Legalább egy kis időre elfelejtettük gondjainkat. A nóták még most is az eszembe vannak. Énekeltük azt is, hogy Hazámba vágyom…

Azt már nem tudtuk végig eldanolni, mert akkor már sírni kellett.”

Meg a másik dalból: Mi lesz, hogy ha hazamegyek? Lesz-e akit megölelek? Ilyenkor elszorult a szívünk.

Takács Jánosné Hajde Rozália (91)

Az elején a mosodában voltunk mindannyian. A férfiaknak kellett mosni. Mindent kézzel mostunk. Egy év után kikerültünk a bányába. Amit az oroszok négyen végeztek, azt nálunk kettőnek kellett elvégezni. A hat csille saját lendületével érkezett hozzánk. Le kellett fékezni őket, szétkapcsolni, s egyenként továbbengedni. Ha kiugrott a csille, lerántotta a forgódobról a kötelet. Amíg négyen voltunk felbírtuk emelni, de amikor már csak ketten maradtunk nagyon nehéz volt.

Egyszer majdnem kiverte a szememet a lecsúszó sodrony.”

Az első évben készítettünk egy száraz ágból karácsonyfát. Papírdíszeket kivágtunk ollóval. Az volt nekünk a karácsonyfa. Az ajtónál őrséget állt valaki, ha egy tiszt közeledett, mindig kiáltotta, hogy vigyázz. Nem jó szemmel nézték ezeket a mi ünnepeinket. A többi karácsonyra nem emlékszem, talán már nem is tudtuk, mikor van.

Berghoffer Róbert (93)

A férfiak nagyon hamar feladták a reményt is, hogy hazakerülnek, teljesen el voltak keseredve – a nők ápolták, babusgatták őket, öntöttek beléjük lelket. A 360 nőből egyetlen egy nem maradt ott, mind hazatért, a férfiak közül sajnos 180-at hagytunk ott az ismeretlen kemény földben. Ilyen körülmények között éltünk és léteztünk. Nem tudtuk, mit hoz a holnap. Csak a bizonytalanság volt.

Amikor elindultunk, középfültő-gyulladást kaptam, olyan hirtelen és olyan mértékben, hogy eszméletlen voltam, amikor a zenésztársaim segítettek feltenni a vagonba. Ami útközben történt, azt mind tőlük hallottam.

Aki meghalt, azt letették a vagonok mellé, és a vonat ment tovább.”

Azt hittem, hogy a következő állomáson nekem is ez lesz a sorsom. De sikerült, túléltem.

Istóczki Istvánné Erzsébet (90)

16 éves voltam, amikor elvittek. Három napi takarításról volt szó, hová és meddig azt nem közölték velünk, így alkalmunk sem volt felkészülni. Sem meleg ruhával, sem élelemmel nem voltunk ellátva, miután nem közölték velünk hová visznek. Édesanyám a karácsonyfát nem engedte leszedni, amíg én hazajöttem, már csak a feldíszített gallyak maradtak mire hazaértem.

A 30-35 fokos hidegben két-három méteres hóban, hiányos öltözetben, lábunkat zsákkal bekötözve, mindennap 8-10 kilométert is gyalogoltunk munkahelyünkre a szénbányába. Éhezve, elcsigázva rettenetesen elkeseredve, sokszor öngyilkosságra is gondolva.

Volt olyan társam, aki szemünk láttára ette meg az úton talált döglött madarat, mert nem bírta az éhezést.”

Mondtam a jó isten áldjon meg ne edd meg fogsz halni, erre ő azt mondta, ha meghalok legalább hamarabb vége lesz a szenvedésemnek.

BigPicture Magazine