Rozsdába fagyott Budapest
Date:
december 24, 2019
Szöveg: Grimm Balázs
Rozsdazónának hívják ezeket a Budapest belvárosától alig néhány kilométerre fekvő területeket, ahol valamikor a rendszerváltás után megállt az idő. Gyönyörű lakóparkok, ménesbirtokok, kormányzati negyedek, focistadionok, tékozló magánvillák állhatnának ezeknek az ipari objektumoknak a helyén, de nem, az úri közönség finnyás vásárolni, a környéken lakó kisember viszont csóró. Pedig van itt minden: elhagyatott romhalmaz, újrahasznosított ipari épület, ledózerolt telek, döglött macska, elfeledett álom.
Budapest mountains
Fotó: Szabó Gábor
Az M3 bevezetőjének tőszomszédságában lévő posztindusztriális telepet elnézve panaszkodhatnának sokan, hogy “de kérem, hiszen itt hegyekben áll a sitt”, pedig ez a tény hatalmas lehetőségeket rejt magában. Hegyekből ugyanis rosszul állunk, viszont a Nemzetgazdasági Minisztérium kiadta a jelszót: Síelj itthon! Az, hogy évek óta nincsen tél, ne zavarjon senkit, majd az illetékesek módosítják a vonatkozó rendeletet. A hely nagy előnye, hogy vonattal is megközelíthető, és már most várja egy mobilvécé a majdani sízőket. A keret a túl nagy arccal érkezők kiszűrésére szolgál.
Ki itt belépsz, húzzál bakancsot!
Fotó: Szabó Gábor
Kőhajításnyira az előző helytől, a szívélyes Angyalföld irányában tovább sétálva múlt és jövő párhuzamos egymás mellett haladását figyelhetjük meg. Nem, nem, a jövőt nem a vonat testesíti meg, hiszen a MÁV jövőre csökkenteni kívánja menetrendi kínálatát. A kép további szomorú momentumot rejt magában, a kerékpáros fiatalember ugyanis a parlagon heverő sártengerből nem a civilizáció, hanem a vészterhes rákosrendezői sínerdő felé baktat. Persze az is előfordulhat, hogy ő az ügyeletes bakter.
Jó turisták paradicsoma
Fotó: Szabó Gábor
Sínek innen, Rákos-patak onnan, veszélyes hulladék előttünk. Van itt minden, a kibelezett monitortól az olajos rongyon át egészen a döglött kiscicáig. Teljes leltárt nem sikerült végeznünk, mert jött egy láthatósági mellényt viselő MÁV-alkalmazott, és ahogy kell, köszönés és bemutatkozás nélkül nekünk szegezte az obligát kérdést: – Mit keresnek? – Köszönjük, megtaláltuk – válaszoltuk furfangosan. – Akkor húzzanak innen, mer ez MÁV-terület, belépés csak engedéllyel. A fotót elnézve maximálisan értjük, miért.
Vár állott, most bolthalom
Fotó: Szabó Gábor
Kedv s öröm röpkednek, mert a Fiumei úti sírkert közelében lévő ipari létesítmény a szorgos kezű migránsoknak hála újból benépesült. A római vízvezetékeket idéző úgynevezett izék és a nyíl is ígéretes távlatok felé mutatnak: a távolban látható műalkotás a princípiumoktól terhes nőt ábrázolja, legalább kilenc hónappal a szülés előtt.
With Or Without You
Fotó: Szabó Gábor
Már majdnem Csepel, de még Pest. Nem merem leírni, pontosan hol van a hely, mert még mindenki odamegy, és leteszi az autóját. A placc egyébként új értelmezést adhat a P+R parkolóknak. A lebontott házromok övezte környék ugyanis olyan sivár és vigasztalan, hogy az ember Parkol és Reszket. Ha esetleg mégsem, akkor maradhatunk a P+R eredeti jelentésénél: Park and Ride – parkolj és utazz. Jó messzire.
Félelem és reszketés Las Népszigeten
Fotó: Szabó Gábor
Ha kocsiban menő a kabrió, mint ahogy, akkor nyilván autóbontóban is az. Gőzünk sincsen, mi lehetett ez az objektum korábban, amikor ott jártunk, egy kicsit a Sixtus-kápolnát idézte, pápaválasztás idején: egy rezsón valami fém alkatrészt égettek, amiből fehér füst szállt az ég felé. Bátran bementünk, de az őrkutya rettentően félt. Nem úgy a telepiek, akik állításuk szerint soha nem bántották a blökit, amit mi készségesen NEM hittünk el nekik. A földön mindenféle alkatrészek, talán még ribancrendszám is hevert, de nem volt időnk bámészkodni, mert elzavartak bennünket. Szevasztok, állatvédők!
Land of Confusion
Fotó: Szabó Gábor
„Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég. De ha vigyázunk rá, nem alszik ki még” – ez szólt a rádióban, miközben a helyszín felé gurultunk, amiből majdnem baleset lett, mert Szabó kollégának jobb az ízlése, mint a reflexei. Szóval nem alszik ki, nem hát, aminek két oka van. Egyrészt a derék és még inkább csóró hobbitelkesek – karnyújtásnyira a durván drága Marina-parttól – rengeteg fát halmoztak fel a rossz időkre, másrészt azért nem, mert a szeretet lángját itt napelem fűti. Most akkor csórók? Fene tudja. A legdrágább autó a környéken súrolja a félmilliós álomhatárt, a vízen úszó telek viszont megfizethetetlen.
Csak a Gázgyár
Fotó: Szabó Gábor
Ez tulajdonképpen egy képrejtvény. Ráadásul az élet legnagyobb kérdéseit felvető fejtörő, mert például hová tart a törzs nélküli ember a fotó közepén? – kérdezhetnénk. Azt sem tudjuk, milyen földből hajtott ki ő, a karácsony apropóján talán arra voksolnánk, hogy a szeretet talajából. Távolban az Óbudai Gázgyár, az előtérben bizonyíték: a graffiti mindennek a gyökere. Elvesztettük a viszonyítási pontokat, de végre értjük a művészt, aki arról danolt, hogy „Csak a gázgyár esett rám”.
A reuma nem viccel
Fotó: Szabó Gábor
Jobbról is, balról is morzsol az élet, de valakinek őriznie kell az eldurrant óvszereket és a be nem teljesült álmokat. Ezért lakik itt, a Központi és a Motorkerékpár út mellett Indusztriál Vince bácsi. Aki valamikor fontos emberek szomszédja volt, de ez ma szemlátomást kínos dolog, mert csak a távolból szeret minket. Leltár szerint van még a telep, valamint Buksi kutya, aki a hűvös idők miatt beköltözött a nagyfőnök mellé a lakókocsiba, nagyon helyesen. A reuma nem viccel, ezért ajtót sem nyitottak nekünk, csak annyit kiabáltak a decemberi ködbe, hogy fáradjunk melegebb éghajlatra, amennyiben ez összehozható az édesanyánkkal.
Nekem te ne mondd!
Fotó: Szabó Gábor
Kámfor utca, Balzsam utca. Évtizedek óta feszít minket a kérdés, hogy „Van-e élet a Földön/ A rock and rollon túl?” Itt ezt most első kézből megtudhatjuk: nincsen. Csak a felhalmozott vasúti talpfák, valamint a libagége, amit az egészségbarát nagyfeszültségű vezeték alatt viszünk haza, nagykeráron. Az életünk, és a rádiónk is URH:, „Mi az, hogy mindenki egyenlő? Hiányoljuk a helyzet urát!”
Európa
Fotó: Szabó Gábor
Bécsi utcának hívják, a Brüsszeli utcából nyílik, és a Madridi utcában folytatódik, de semmi köze Európához – mi az? Hőtágulás? Gutaütés? Francot, a megoldás az, hogy a kerületi párttitkárnak kurva nagy autója volt harminc éve, a tereprendezés idején. Azóta is több terasz néz reménykedve ebbe az irányba: közelről szemlélve lekésett vonatokat, rosszul belőtt pártpreferenciákat és elhamarkodott randevúkat. Ezen a ponton kérem, ne kérdezze senki, hogy van-e élet úgy egyáltalán! Lelki szemeinkkel látjuk Daniel Craiget, amint besétál a képbe, és felszáll, de tudjuk, hogy ez a vonat soha nem indul el sehová.
Műanyag szőrmók
Fotó: Szabó Gábor
Hello, mindenkit csókoltat a karácsonyfás maffia. Ilyen jóképű legényekkel, mint ez a műanyag arcú szőrmók, itt az előtérben, a Váci út mentén. A háta mögött fenyőfákat árulnak, szerintem már nagyon olcsón. Éppen ezért most az van, hogy hátradőlünk, és szeretjük egymást. In nomine patris et filii et spiritus sancti.
Szoba kilátással
Fotó: Szabó Gábor
Szerény sorsúak, vonatszerelmesek és önmarcangolók laknak ezen a lakótelepen. Mi utóbbiakkal tudunk leginkább azonosulni, mert a látvány elszomorító, viszont a közeg zajos. A kép előterében a páratlan mérnöki bravúr egyik példáját figyelhetjük meg: a zseni akár sínekből is tud falat emelni.
Street art
Fotó: Szabó Gábor
Egyszer egy újságíró tévedt Géza bácsi jól fűtött lakókocsijába – ahol az ősz portás éppen káposztás cvekedlit melegített a rezsón, barna köpenyben –, és megkérdezte: mondja, uram, mi érdekli önt leginkább a világból, túl a telepen? A street art, fiam, ha praktikummal elegy – válaszolta az öreg, és kortyolt egyet a szolgálati rizlingszilvániból. Megalkottam például ezt a látványkerítést, ami igazi áttörés a maga műfajában. Vonzódom a neoviktoriánus stílushoz, de itt letisztultabb elemekkel dolgoztam. A lakóparkiak is imádják.
Válogatós filantróp
Fotó: Szabó Gábor
Szuicid-e a modern művészet? Ezt a kérdést már Szőrmók, Géza bácsi rokona tette fel magának a minap, aki nem szereti, ha fiktív személyek szerepelnek egy cikkben, mert az szerinte a kilencvenes évek. Ez a vasúti felüljáró semmiképpen nem az, jóval korábban épült. A kivitelező úgynevezett válogatós filantróp volt: gondosan ügyelt arra, hogy az öngyilkosok a magasfeszültségű vezetékekre ne, csak a száguldó vonatok elé tudjanak ugrani. Kipróbáltuk, bár nem minden vonatkozásában: már végigmenni is nyomasztó ezen a vasállványra húzott betoncsíkon.
Ropogós sercli
Fotó: Szabó Gábor
Nem-nem, nem Hollywood, se nem CGI. Magyar rögvalóság, a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár egyik hajdani épülete. Akkora, hogy egy fürge mai autóval simán fel lehetne benne kapcsolni ötödikbe. Géza bácsi évekig álmodott arról, hogy egyszer itt lehet portás, mert itt akkora volt a fülke, mint náluk otthon egy családi ház. És itt volt rendes világítás, meg konyha is, ahol egy tisztességes pacalpörköltet is el lehetett készíteni főtt krumplival, vagy ha nem, hát ropogós serclivel ették. Volna. Természetesen barna köpenyben, viszont hűtőszekrény is volt, ami a fröccs miatt nagyon nem mindegy!
Itt szeretnék lakni!
Fotó: Szabó Gábor
Leszarom a macskaköves utat, nem érdekelnek a kátyúk, én itt szeretnék lakni! – mondta Géza bácsi barátja, a már emlegetett Gyula. – Nagyon nem mindegy ám, hogy melyikben – válaszolta Géza bácsi, miközben sárgaborsó-főzeléket kavargatott a lejárt rendszámú lakókocsiban. Mert ugye a víztoronyban sok a lépcső. A virslit már előre kisütötte, mivel szerinte nem elég erős a rezsó. De a látvány igen, a világ Európának nevezett részében ez az építmény százmilliókat érne – saccolta Gyula úr, aztán inkább arra voksolt, hogy ideje lenne pertut inni a közeli Ica Market új pénztárosával, a kebelszőke Dzseniferrel.
Indul a bakterház
Fotó: Szabó Gábor
Egykor itten lakott a gazdag, szép és fiatal bakter. Most a szegény, csúnya és öreg bakter lakik itt. Sokat gondolkodott tücsökhímes nyáréjszakákon, aztán egyszer felült az ágyban, és ezt mondta: ha én nem férek ide be a sosemlesz bálna-Mercimmel, más se gyöjjön ide! Lőn. A népművészet kihasználta a maradék helyet. Majdnem Zorro, de mindenképpen Zorall!
Bicska Maxi
Fotó: Szabó Gábor
Vannak a reménytelenségnek olyan fokai, amikor fotós és újságíró csak néz a rácson át, és nagyon örül annak, hogy messzire lakik onnan, ahol éppen van. – Tessék mondani, ciánkapszulát hol lehet venni? – kérdezem, itt, jobbra az ablakot zörgetve. Senki nem válaszol. – Most akkor van remény? – teszem fel a kérdést, de már nem a bentieknek, hanem egy életlen zsebkésnek. Ő sem válaszol, csak nyiszog.
