Modern kori Exodus
Date:
január 14, 2019
A szerző arab szakot végzett fotográfus. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültválság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a “forró” helyszínekre indult. Egy nemzetközi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott.
Kép és szöveg: Hölvényi Kristóf
SOKAKKAL ELLENTÉTBEN NEM AZ ESEMÉNYEK KÖZÉPPONTJÁBA AKARTA VETNI MAGÁT, NEM KÖZELI, NAGYLÁTÓSZÖGŰ, HATÁSVADÁSZ DRÁMAI KÉPEKET LÁTUNK, HANEM KÜLSŐ SZEMLÉLŐKÉNT, TÁVOLSÁGOT TARTVA KÉSZÍTETT FOTOGRÁFIÁKAT. EGY LÉPÉSSEL MESSZEBBRŐL, MEGFIGYELŐKÉNT KERESI A VÁLASZOKAT. MUNKÁJÁNAK CÉLJA A MEGÉRTÉSKELTÉS – HOGY A FOTOGRÁFIA IS HÍDKÉNT MŰKÖDJÖN KÉT, EGYMÁSNAK FESZÜLŐ VILÁG KÖZÖTT…
A KÉPSOROZAT EGY PÁRHUZAMOS, ORSZÁGHATÁROKON ÁTÍVELŐ TÖRTÉNETET MESÉL EL, A KILÁTÁSTALANSÁGTÓL A MENEKÜLTTÁBOROKON ÁT EGÉSZEN AZ OTTHONRA TALÁLÁSIG.
Szerbia, 2015
Röszke, déli határ. Egyre több menekült érkezik a magyar határhoz. Akkor még nincs kerítés csak a szabad határvonal Szerbia és Magyarország között. A bokrokból naponta több száz ember sétál át a határon, teljes családok a jobb élet reményében. A hatóságok próbálják a szerb oldalon tartani őket, de az ottani menekült városok – főleg elhagyatott épületek, melyekbe beköltöztek – élhetetlenné váltak. Az ősz közeledtével egyre hidegebbre fordulnak az éjszakák. A segélyszervezetek pokrócokat és meleg ruhákat osztogattak, de a szabad ég alatt alvás mindenkit megvisel.
Magyarország a nemzetközi figyelem középpontjába került. Néhány ezer menekült és az ő kálváriájuk felhívta a figyelmet arra, hogy a világrend amiben eddig hittünk valóban szétesni látszik. Hölvényi Kristóf fotóesszéje végigkíséri a történéseket a Keleti pályaudvartól a nagy menetelésen át, egészen a bécsi főpályaudvarig.
Kristóf az európai történetírás egy fontos fázisánál volt jelent. Kamerájával sokkal többet fényképezett, mint néhány elégedetlen menekült. Két világrend találkozik, az egyik átlépi azt a láthatatlan határt, amit Európának, fejlett civilizációnak hívunk. Indulatok szabadulnak el mindkét oldalról, de megoldások alig. Közben pedig ez a néhány ezer elkeseredett ember újra kezébe veszi a sorsát, mint amikor meghozták a döntést, hogy nekiindulnak. Nincs semmijük, csak az kevés motyó hátukon. Nincs vesztenivalójuk.
Hölvényi képeinek titka a részletekben rejlik, olyan, mintha egy filmet néznénk. Nincsenek nagytotálok és megszokott fotóriporteri eszközök. Nagyjából ugyanazzal a perspektívával van végig fotózva az egész, de ikonikus tartalommal megtöltve. Ahogy haladunk az esszében a történések kibontakoznak, egyszer csak elkezdünk izgulni. A szűk ábrázolástól szorongunk, nem látjuk egészben a problémát. Ahogy az egész világ nem érti, ugyanúgy nem érezzük a képeken sem, hogy megoldást kínálna. Inkább csak feszültséget teremt. Egy szorongó kérdés marad a történet lezárásaként, hogy mit kezd a világ a sokszázezer otthontalan sorsával.
A Keletiben
“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben”
– meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbi helyre, és ott kérdezem tovább.
– Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.
– Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg, ugye, a benzin sincs ingyen.
Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész.
– És mennyit kérsz egy fuvarért? – kérdezem.
– 800 euró per fő – válaszolta.
– És ha azt valaki nem tudja kifizetni?
“Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínűleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.”
Elkerekedő szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.”
Hiszem is meg nem is.
Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik elején járó szülők, egy öt éves kislány és egy egy év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre.
Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik” – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra.
“Hazudik, csak meg akar lógni” – mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben.” Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik, és két társával együtt elindul a kijárat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban.
Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra. Ettől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.
Ausztriába
Egy elhasznált Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.
Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább.
Idomeni
“Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!” – kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú, miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy adományokkal teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Több száz esőkabát. Nem nagy fogás. “Gyere már!!!” – ismétli a srác és karon ragad.
Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón határon. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénzük, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja), és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekbe, kődobálásba. Tegnap egy ételosztó standot rohantak meg, megunva a többórás sorban állást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt, túlnyomórészt pakisztániak és irániak, botokkal és kövekkel kergetnek el mindenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni.
“Mi történt?” – kérdezem a marokkói fiút kevés francia tudásom segítségével. “Egy férfi megégett”
– válaszolja, és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő.
– Mennyire súlyos?
– Meghalt.
– Baleset?
– Öngyilkosság.
Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstöl. Mélyeket lélegzem, ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak, hogy menjek, fotózzam le.
– Ez az eredménye ennek! –üvölti az egyik fiatal férfi.
– Itt döglünk meg mind – folytatja magából kikelve.
“Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem, ami itt történik” – ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak” – jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intimebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót.
Jordánia
Madaba, Jordánia. Ali (bal szélen), lánya, Huda és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi játszik Dzsászimmal. Aleppóból menekültek Jordániába, a háború után vissza akarnak térni Szíriába.
Szír menekült család ül az általuk épített házban a Jordán-sivatagban, nem messze a szír határtól. Engedélyt kaptak, hogy Amerikába mehessenek, de inkább itt maradtak.
Szír menekült férfi végzi magrib (naplemente utáni) imáját a Jordán-sivatagban.
“Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppó mellett egy vegyi támadásban”
– meséli Szamah. Rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan, mint egy gyerek” – mondja, és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamah-val és lányukkal, a hatéves Hudával egy éve menekültek el Szíriából. Kisfiuk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?” – kérdezem őket.
Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom, mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem, és az állatok után maradt tápot eszik már jó ideje.”
“Nekem a békés hétköznapok, a farmunk – folytatja Szamah. – A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.”
“Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent – mondja Ali. – A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni.”
Szír kisfiú biciklizik a család farmján. Több mint egy éve költöztek ide, a Jordán-sivatagba. A férfiak feketén dolgoznak a környéken, a nők az állatokkal és a gyerekekkel foglalkoznak napközben.
