Giuseppe Gradella, olasz fotós, mélyen hisz az emlékekben és az álmokban.
Tudatában annak, hogy minden rétegződik a szívben és az emlékekben, hogy utána újra a felszínre törjön és felfedje magát, a fotózásra úgy tekint, mint a visszatartott lélegzetre. Közvetlen a felszín alatt, pont addig, ameddig az a lélegzetvétel tart, melyet kiengedve újra a felszínre kerülünk és új, tudatosabb szemszögből vizsgálhatjuk a világot.
Fotóin a divat világa, építészet és a képzőművészet köszön vissza leggyakrabban, melyeken folyamatosan párhuzamot állít a valóság, a kamera előtt történtek és a tapasztalataiból és emlékeiből felidézett események között.
A fotográfiáról így vélekedik: “…mint vihar, úgy lépett be az életembe hónapokon át tartó szárazság után, de még mindig szomjazom.”
Mesélj kicsit a múltadról! Mi volt az a pont, amikor elkezdtél a fotózással foglalkozni?
Nincs egy kifejezett pont, ez idővel alakult így. Sok évig építészként dolgoztam, aztán pár éve elkezdtem fotózni. Leginkább portrékat készítettem és meg sem álltam azóta. 2 éve a fotózás a hivatásom és a szenvedélyem.
Emlékszel az első fotódra, amire igazán büszke voltál?
Igen, 9 éve készítettem egy fotót, ami fák tükröződnek a folyó vizében a ködben. Egy olyan helyen készült a fotó, ahol sok időt töltöttem gyerekkoromban. Nagyon kötődöm ahhoz a helyhez, számomra nagyon fontosak a gyökerek!
A fotóid általában rétegesek. Van ennek valamilyen jelentése, vagy szeretnél ezzel valamilyen üzenetet közvetíteni? Honnan inspirálódsz?
A rétegek, az árnyékok és a tükröződések mind természetes eszközök, amiket arra használok, hogy távolságot teremtsek az fotóalannyal. Ez a távolság igazából nem azt jelenti, hogy én távolodom el a modelltől, hanem egy kényelmes teret biztosít, amiben mindketten el tudunk lazulni és lehetőségünk van mély érzelmek kifejezésére.
Főleg a 15. és a 16. század olasz és flamand festményei inspirálnak, de igazából minden művészeti ág remek inspirációs forrás számomra. A mozi és az irodalom is folyamatosan hatással van a fotográfiai szemléletemre.
Mennyi időt töltesz általában egy fotózással? Előre megtervezed minden részletét egy munkának, vagy szeretsz helyben kísérletezni?
Általában csak egy részét tervezem meg a fotózásnak, főként az alany és a helyszín azok a tényezők, amiket szeretek lefixálni előre, tekintet nélkül arra, hogy a kettő hogyan viszonyul egymáshoz. A legsikeresebb képeim legtöbbször két dolgon múlnak: a designon és a véletlenen! A véletlen ilyenkor az emlékeim és az álmaim együttes kivetülése, ami abban az egy kattintásban összpontosul.
Milyen a kapcsolatod a modelleiddel? Ők “csak” hivatásos modellek, vagy inkább barátokkal, ismerősökkel dolgozol?
Kezdetben ismerősökkel dolgoztam, most már inkább számomra ismeretlenekkel szeretek dolgozni, akiknek megihlet az arca. A modell viselkedése is nagyon lényeges számomra. Elsősorban a belső értékekre helyezem a hangsúlyt, ez a belső szépség sugárzik az alanyaim külsejéről is. Mostanában nagyon sok modell keres meg, akik szeretnének velem dolgozni, de sajnos a művészi alkotásaim egyre ritkábbak, túlnyomó többségben megrendelésre dolgozom az utóbbi időben. Az idő is egyre kevesebb, amit a szabad alkotásra tudok fordítani és szeretném kihozni belőle a legtöbbet azáltal, hogy én döntöm el, kivel dolgozom együtt.
Ha jól láttam, tartasz workshopokat is. Mi a legfontosabb tanács, amit el szoktál mondani a résztvevőknek?
A legfontosabb az, hogy megtanuljuk, hogyan vizsgáljuk magunkat belülről, hogy megláthassuk azt, ami rajtunk kívül történik. Mindenekfelett azt tanítom, hogy figyeljük meg az érzelmeinket, félelmet és örömöt egyaránt, raktározzuk el a gyermekkori emlékeket, olvassunk, utazzunk, – akár a képzeletünkkel is – ne féljünk hibázni, folyamatosan kísérletezzünk és szeressük a fotográfiát azért, amit nekünk vagy másoknak tud adni, akkor is, ha ez csak egy új ember megismerését jelenti.
Pár szóban el tudnád mondani, hogy mi a véleményed manapság a vizuális történetmesélésről (visual storytelling)?
Manapság a kép egy igen erőteljes információs csatorna. Igyekszünk komplex tartalmat sűriteni egy kicsiny képbe, amit pár pillanat alatt kell megértenünk. Egy olyan társadalomban élünk, ahol ötleteinket képek formájában próbáljuk eladni, és virtuális közösségeket hozunk létre, pedig az emberek általában nem is ismerik egymást a valóságban.
Számomra az, hogy az Instagramon mutathatom meg, hogy mit csinálok, lehetővé tette, hogy olyan emberekkel dolgozzak együtt, akikhez máshogyan nem is érhettem volna el korábban. Ugyanakkor sokan nem merülnek el a sok különböző, elérhető témában, felületesek maradnak.
Mint minden kornak, a jelenünknek is szüksége van egy kis időre, hogy történelemként tekintsük rá. A jó és a rossz ugyanúgy egyensúlyba fognak kerülni, mint régen.
