Képtörténet sorozatunkban a BigPicture tagjai álltal készített képek mögé nyújtunk betekintést. Fotósaink mesélnek a kép készülésének körülményeiről, érdekességeiről vagy akár egy olyan titkokról, melyeket sosem tudnánk meg az elkészült sztorikból. A legelső Képtörténetet Polyák Attila meséli el Doktor Mancsok sorozatából.
A történet ott kezdődött, hogy egy kedves barátom mesélt Tuza Erikáról, két kutyusáról Mayáról és Fridárol, és önkéntes munkájukról. Hospice házakba tartanak kutyás terápiákat gyógyíthatatlan beteg embereknek, gyerekeknek. Ez egy nagyon érzékeny de fontos téma. A terápia során nagyon közeli kapcsolat alakul ki a kutyusok, Erika és a terápiában résztvevő emberek, gyerekek és családtagjaik között. Ilyenkor egy kamera legtöbb esetben csak zavaró tényező lehet.
Miután Erika segítségével megbeszéltük ki is vagyok mit is szeretnék és engedélyt kaptam a fotózásra, utána kezdődött a nehezebb munka. Úgy dolgozni, hogy ne zavarjak. Láthatatlanná kellett válni, megtartani a távolságot, tudni kellett mikor mehetek be egy szobába és mikor jön el az az idő, mikor el kell engedni egy pillanatot, mert a jelenlétemmel már zavaróvá válok. Nem mindig tud az ember eltűnni. Több olyan alkalom volt mikor nem is vettem elő a fényképezőgépet. Csak ültem, figyeltem, kapcsolatot teremtettem, kívülállóként próbáltam figyelemmel kísérni a találkozásokat. Volt olyan is mikor volt nálam gép, de nem fotóztam. Sosem akartam direkt képeket megfogalmazni, inkább csak érzéseket átadni.
Ez a kép is úgy készült hogy már húsz perce ültem egy szobában Erikával és kutyusával. Egy sarokban a padlón húztam meg magam és figyeltem. Frida nagyon nyugodt természetű kutyus. Erika vele jár idős korú betegekhez. Fridát lehet simogatni, dögönyözni, befekszik az ágyba, jelenlétével teremt harmóniát. Ennél a pillanatnál Erika ölében ült Frida az ágy mellett. Beszélgettek. A néni néha kinyúlt az ágyból amennyire tudott, hogy a kutyus puha szőrét megsimítsa. Nem érte el. Megfogta az ágykeretet, ekkor Frida kilépett Erika öléből és felállt az ágykeretre. Mancsát a néni keze mellé tette és abban a pillanatban tudtam, hogy ha aznap csak egy képet készítek, akkor ez lesz az, ami a legtöbbet elmondja a terápia lényegéről.
Egy ilyen képriport elkészítéséhez rengeteg idő, türelem és alázat szükséges. Sokszor kép nélkül tértem haza, de ezt sosem kudarcként fogtam fel. A nagy egészhez vezető úthoz hozzá tartozik ez is.
A sorozat a 36. Sajtófotó pályázaton harmadik helyezést ért el Társadalomábrázolás és Dokumentarista fotográfia kategóriában.
Megnézem a sorozatot!
